„A tisztelet és a megbecsülés – a kegyelem két szárnya. Lehetővé teszik a boldog szárnyalást a végtelen szabadságban.” (Brandon Bays)

A gyerekek szociális készségeit vizsgálva szoktam megkérdezni: „Miért segítünk olyan embereknek, akiktől soha nem várunk viszont segítséget? Erre a kérdésre leggyakrabban ezt mondják a gyerekek: „mert már öregek” vagy „mert jószívűek vagyunk”. Vannak, akik egyáltalán nem segítenek másoknak, néha nem is értik a kérdést. Mások hosszas gondolkodás után megemlítenek egy-két helyzetet, amikor átéltek már ilyesmit: „Bevittem a szomszéd néninek a fát.” Minap az egyik kisfiú mélyen a szemembe nézett a kérdést követően, majd közölte: „Neked fogok segíteni, ha már öreg leszel. Viszek Neked vizet.” Meglepetésemben csak annyit tudtam kérdezni: „Miért?” Mire ő: „Tisztellek, mert mindig meghallgatsz engem, és nem dorgálsz meg, ha valamit nem jól tudok.”

Hogyan is lehet úgy nevelni, hogy közben maximálisan tiszteletben tartjuk azt, hogy a másik önálló érzésekkel, gondolatokkal és akarattal rendelkező ember, még akkor is, ha gyermek? Alázattal, a másikba vetett hittel, önfeláldozással. Ha ez sikerül, áramlik majd felénk a szeretet, a megbecsülés, a tisztelet. A tisztelet és a megbecsülés tehát kölcsönös: Ha tiszteletben tartjuk embertársaink (legyenek ők akár a saját gyermekeink vagy tanítványaink) véleményét, akaratát, hálásak lesznek, ezért ők is tisztelni fognak bennünket.

Az iskolában látható, hogy melyik órán érzik jól magukat a gyerekek. Amikor mosolyognak, vidámak, közlékenyek és a nem teljesített kötelességeiket is bevallják, majd pótolják; tudjuk, jó helyen vannak, biztonságban érzik magukat.

Ha viszont az osztály egyre nagyobb része ellenáll, kedvetlen, lógni akar, nem dolgozik, rendbontó, fontos gondolkodnunk azon, miért nem működnek együtt tanítványaink? Ilyenkor hiányzik a kölcsönös szeretet, a bizalom, és kialakul egy önrontó kör. Ha a gyerekek rosszak, nem dolgoznak, a tanár leteremti őket, büntet, kiabál, becsmérel. Ezt senki nem szereti hallani, ezért védekezik vagy támad. A támadásnak pedig az lesz az eredménye, hogy éppen az a viselkedés fog gyakoribbá válni, amitől annyira szeretnénk megszabadulni. Az alsósok csak félnek, a felsősök inkább ellenállnak, a kamaszok lázadnak, ha azt érzik, hogy nem veszik figyelembe az ő akaratukat, érzéseiket. Egyre inkább eldurvul a helyzet, és a tanár-diák közötti játszmák részeként a cél: legyőzni, megszégyeníteni, megsemmisíteni a másikat. Kinek jó ez? Átmenetileg a győztesnek. Az ilyen játékokban hosszú távon csak vesztes van, hiszen a győzelem csak átmeneti.

Azok a diákok, akikre figyelnek, akiket elismernek valamiért, hálásak lesznek. A hálájukból pedig a megbecsülés, a tisztelet és a szeretet fakad. Elég mindennap egy röpke pillanat, amikor egy-egy mosollyal, jó szóval, dicsérettel, figyelemmel fordulunk feléjük. A hála megsokszorozza az elismerést. A jövő generációja tőlünk, felnőttektől tanulja az alázatot, az elismerést, a megbecsülést és a tiszteletet.

Kálmán Marianna, klinikai gyermek-szakpszichológus